Ellopott holdfotók és a királyi udvar elhallgatott titkai: Így kémkedtek egymás után a szuperhatalmak

A hidegháború legforróbb pillanataiban a világ ámulva figyelte az űrversenyt, de a színfalak mögött egy legalább annyira ádáz technológiai háború zajlott. Amikor a szovjet Luna-9 1966-ban sikeresen landolt a Holdon, a szovjet állami média még javában fogalmazta a győzelmi jelentést, amikor Angliában a Jodrell Bank Obszervatórium kutatói már akcióba léptek.

A brit csillagászok azonosították a szonda rádiófrekvenciáját, és rájöttek, hogy a telemetriai adatok mellett a szonda a Hold felszínéről készült fényképeket kódolt rádiójelekként sugározza. Nem teketóriáztak: rákerestek a megfelelő dekóderre, ami történetesen egy újságírói faxgép volt, és azonnal kinyomtatták a történelmi felvételeket. Egy kommentelő megjegyezte: a britek hamarabb publikálták a szovjet Hold-képeket a Daily Express címlapján, mint ahogy Moszkva egyáltalán reagálni tudott volna.

Read nextSPÁJZBAN REJTŐZŐ ANYÁK ÉS KIFESTETT KUTYÁK: A szülői közösségek kitálaltak a legdurvább titkaikról!

Ez a hihetetlen akció nemcsak a korabeli rádióamatőrök és hírszerzők zsenialitását bizonyítja, hanem választ ad a mai napig keringő összeesküvés-elméletekre is. Sokáig tartotta magát a tévhit, hogy az amerikaiak leforgatták a holdraszállást egy hollywoodi stúdióban, vagy hogy a szovjetek tucatnyi űrhajóst veszítettek el az űrben, akiket csendben letagadtak. A valóságban a rivális szuperhatalmak minden egyes rádiófrekvenciát és telemetriai adást folyamatosan hallgattak. Ha a NASA csalni próbált volna, a szovjet hírszerzés azonnal ordítva kürtöli világgá a csalást.

De a történelem elhallgatásai nem érnek véget az űrversennyel. Ha leereszkedünk a Földre, a madridi Prado Múzeum termébe, Peter Paul Rubens 1638-as Diana és Callisto című remekműve elé, egy másik típusú csenddel találkozunk. A festményen, amelyet IV. Fülöp spanyol király megrendelésére készítettek, a mitológiai alakok között feltűnik egy afrikai származású nő is.

Míg a múzeumi leírások hosszan taglalják a festő ecsetkezelését és a mitológiai kontextust, az afrikai nő jelenlétéről egyetlen szó sem esik. Egy művészettörténész rávilágított: a 17. századi spanyol udvarban a fekete rabszolgák tartása a gazdagság és a hatalom felsőfokú szimbóluma volt. A festmény nem pusztán esztétikai élmény, hanem a korabeli spanyol rabszolgatartási gyakorlat néma tanúja.

A két történetben egy közös vonás van: a hivatalos narratívák mögött mindig ott rejlik egy elfedett valóság, legyen szó a szovjetek elhalászott holdfotóiról vagy a királyi udvar elhallgatott rabszolgáiról.

Az Időhurok mai adásában a műsorvezetők még mélyebben megvitatják ezeket a meglepő összefüggéseket.